– Jó reggelt! Csinos vagy ma!
András vigyora látni engedi fogait. Laposak, kicsit kocka alakúak, és…úúúúhhhpff… na, mindegy, olyanok, igen, azonnal eszembe jut róla a szombat éjszaka. Nem kellett volna, nagyon nem. Ezt meg is beszéltünk, tárgyilagosan, józanul, közvetlenül azután, hogy felébredtünk, tapogatózva megkerestük egymást a túlméretes franciaágyban és megismételtük azt, amit egész éjjel műveltünk. Kellett néhány perc, nekem kávé, neki egy szál régleszoktam cigi, mire elhatározásra jutottunk. Többé nem, így nem, egymással semmiféleképpen sem.
Nem volt nehéz betartani, mindössze annyi kellett, hogy huszonegynéhány kilométer válasszon el minket egymástól. Elvállaltam Liza egész területét, had legyen otthon a láztól mazna lányával, egész héten két ember helyett vittem az üzletet. A pénteket azonban nem lehetett megúszni. Kiugrottam a kis púpos teherkocsiból és kihúzott derékkal, tettetett vidámsággal megindultam a cég központi épülete felé. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy sarkon forduljak és elszaladjak. Ostobaság. Felnőttek vagyunk. De még mennyire, hogy azok.
Ránézek, rá kell néznem. Mégis milyen dolog már, hogy nem merek? Okos vagyok, bátor vagyok, büszke vagyok, vagy egyéb tao hülyeség.
– Jó reggelt! Tomi? Fantázia, lányos, csöpögős részletei…
