Nem akartam öt többé látni, legalábbis akkoriban azzal áltattam magam. Haragudtam rá, megsértett, megalázott. Megcsalt, és még csak nem is tagadta. Jobban szerettem volna, ha tiltakozik, mellébeszél, de nem, csak nézett rám és nem szólt semmit, majd fogta magát és elment, ott hagyott egyedül. Ültem a szobában és bámultam magam elé, tudtam, hogy nem fogok vele többet találkozni, és ez volt az, ami leginkább fájt.
Nem is találkoztunk, én kerültem azokat a helyeket, ahová ő járt, ő pedig került engem. A közös barátaink sem beszéltek róla, tudták, nekem jobb így. Még a nevét sem akartam hallani. De a sors ugye kiszámíthatatlan, újra találkoztunk, pedig azt szerettem volna legkevésbé. Már kezdtem kiheverni elvesztését, mikor bekopogtam azon a bizonyos ajtón, és legnagyobb megdöbbenésemre ö volt az, aki szélesre tárta előttem az ajtót. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek, a gyomrom összeszorult. De ő sem látszott nyugodtabbnak.
Végül ő volt az, aki megszólalt.
– Engem keresel ? – kérdezte.
