Nem öltözök ki, hiszen ahogy Anna mondani szokta – nem agysebészi állást pályázok – így csak egy rövidujjú inget és farmert veszek fel. Összekészítem a papírjaimat, önéletrajzot, ajánlóleveleleket, bizonyítvány másolatot és belebújok a cipőmbe. Nyílik a hálószoba ajtaja, Anna néz ki rajta majd amikor látja, hogy nincs kint senki a folyosón még meztelenül lép ki rajta, magához ölel és megcsókol. Csak ügyesen Nyuszi! – mondja.
Lassan lépegetek lefelé a harmadik emeletről a földszinten nyitva az ajtó. Abban a lakásban egy fiatal nő lakik a kislányával. Önkéntelenül is arra nézek amikor kilép rajta. Hangosan köszönök neki de ő csak a szokásos halk, szinte leereszkedő modorban köszön vissza. Sosem fogom tudni megfejteni. Anna szerint csinos, szerintem is de csak az öltözéke mert mindig hatalmas napszemüveg fedi a fél arcát, kivehetetlen vonásokkal. Pont az a fajta aki lehet, hogy szép de belülről két azonos pólussal szembefordított mágnes taszítása sugárzik. Az ajtaja meg pont úgy néz ki, mint annak az embernek az üzenőfala a facebook-on ahol semmi mást sem találsz csak idiót idézeteket. Borzasztóan ellenszenvesek az ilyen emberek.
Kilépek a kapun és ismét megbotránkozva látom az első emeleten lakó török család kék régi Golfja megint nem a saját helyén parkol hanem majd egy méterre a járdaszegélytől. A saját helyére sosem áll csak a vendég-helyeket foglalja el, hol keresztbe hol pedig két helyre egyszerre beállva na de mit is várjon az ember olyanoktól akik abból az országból érkeztek ahol még az autópályán is szembe motoroznak a rozzant robogójukkal. Mi csak simán fogyatékos migránsnak aposztrofáljuk.
Beülök az autóba és elindulok a körülbelül húsz kilométerre lévő másik kis városba. Ott laktunk ezelőtt három évig. Elég nagy a forgalom nyár van, osztrákok idegen városok rendszámaival és németek nyaralnak itt. Fél óra kell még odaérek, leparkolok a négycsillagos hotel parkolójában. Magamhoz veszem a paksamétát. A recepción egy vörös, melírozott hajú, mosolygós olyan negyvenöt éves forma hölgy ül, persze a helyi népviseletben. A fűzős ruha szinte csak a mellbimbóját takarja, nekem ez jut először eszembe. Aranyosan mosolyogva köszönt. Elmondom mi járatban vagyok. Ő már tudja mert a főnökasszony vár már rám. Tökéletes németséggel beszél, enyhe akcentust érzek ki belőle de nem szlávosat, mintha egy nyelvtanánál tanultuk volna a nyelvet, talán magyar lehet?
Kirobbanó szexualitás sugárzik belőle vagy csak én látom benne mint minden vonzó nőben. Leültet a bárban, hamarosan érkezik az ötvenes főnökasszony, hosszan elbeszélgetünk, bemutatja a konyhafőnököt is. Nem kell eladnom magam mert hírből ismernek már, szinte csak a magas fizetést kell kivívnom de azzal sem lesz gond. Nem vonakodik tőle. Megbeszéljük, hogy egy hónap múlva kezdek náluk. Aláírja a papírokat amivel igazolni tudom az AMS-nél, hogy ne küldözgessenek ide-oda intejúra most már mert megállapodtunk a kezdésben.
A recepciós hölgy jön az asztalunkhoz, a főnökasszonyt keresik. Ő elköszön de előtte még megkérdezi, kíváncsi vagyok-e a házra. Persze igent mondok.
Guat dann Klara zeigt das Haus Ihnen. – Rendben majd akkor Klára megmutatja a házat Önnek – mondja búcsúzóul és elindul felfelé a lépcsőn. Szóval már tudom a nevét is, enyhe parfümillat lengi be ahogy a kezemet nyújtom neki. Elkezdi mesélni a szálloda történetét amint elindulunk az étterem felé. Igazából nem érdekel mert tudom, hogy a család ennek a kis városnak a leggazdagabbja és nagyjából ismerem a körülményeket.
Biztos magyar – erősödik meg bennem ahogy hallgatom beszédét de igyekszem akcentus nélkül kérdezni és válaszolni. Néha rám néz ahogy lépkedünk, kutató tekintettel. Valami megfoghatatlan erő vonz felé. Persze az ilyenkor mindig első gondolat – meg akarom kapni van bennem – de nem tudok ajtóstúl rontani a házba azaz a bugyijába. Igyekszem minél többször az intim szférájába kerülni, néha véletlenül összér karunk a szűk folyosón.
A tetőteraszról fantasztikus kilátás nyílik a Wolfgangsee-re, a tóra. Imádom ezt a helyet. Szikrázóan süt a nap. Felém fordul és magyarul szólal meg.
Meddig muszáj még németül besznélnem? – kérdezi kacéran mosolyogva – láttam az email-ek között az önéletrajzod, buktat le és már anyanyelvünkön folytatjuk a beszélgetést. Nem is a szállodáról már hanem magunkról. Mesélek dióhéjban magamról, ő is magáról. Csak pár napja van itt és nem ismeri a környéket. Miskolcról jött, elvált és van három gyermeke de a legkisebbet leszámítva a többi már egyetemre jár. A lányát pedig elvette az apja tőle, vele lakik. Beszélgeténk még de vissza kell mennie dolgozni így elindulunk a recepció felé.
Búcsúzásként megkérdezi: Nincs kedved megmutatni nekem a környéket valamikor?
Persze lelkesen bólogatok – holnap felhívlak – válaszolom és nyújtom a kezem felé. Érintése nyomán szikrázást érzek és elégedetten indulok kifelé. Még visszanézek ő is rámmosolyog mintha ezt várta volna…